A tanúsítás bizonyosságai

Leírás

A tanúság, tanúsítás ugyanúgy része a kulturális identitásunknak és a történeti tudatunknak, mint az emlékezés folyamata, a felejtés direkt vagy indirekt aktusa vagy éppen a képzelet korszakonként módosuló, de alapvetően konstans gazdagsága. Ezek az elmebeli vagy affektív aktivitások a megtörtént, az eseményszerű és az igazság vagy a valóság viszonyára épülnek, de valahogy mintha a tanúság, tanúsítás lenne közülük a legvédtelenebb. Mint-ha a tanúnak lennének a legkevesebb fogódzói arra nézvést, hogy rekonstruálja a megtörtént valószerű vagy igaz voltát. Mintha azzal a távolsággal vagy különbséggel, amely őt a megtapasztalt eseménytől elválasztja, a tanú tudna a legkevésbé elszámolni, holott ez a távolság teszi őt azzá, aki. Az em-lékezet, a felejtés vagy a képzelet ezt a távolságot bekebelezi, a tanúság ettől a különbségtől az, ami. Ráadásul a tanú megszerzett tudásában vagy tapasztalatában máshová esnek a hangsúlyok, ha szemtanúként vagy éppen fültanúként érzékeli az eseményeket. Ahogy Plautus mondta, „egy szemtanú többet ér, mint tíz fültanú”, s emögött nem feltétlen az az elképzelés áll, hogy a szem megbízhatóbb érzékszerv, mint a fül, jóllehet az antikvitás óta a szem és a látóérzék privilegizáltabb episztemikus szerepet játszik a fülnél. Hérodotosz is azt mondta, hogy „a halandók kevésbé hisznek a fülüknek, mint a szemüknek”. A döntő különbség a szem- és a fültanú tapasztalata és tudása között az, hogy míg a szemtanú az adott eseményt önmaga észleli, a fültanú a tudását csupán mendemondára alapozza. Ebből megint csak az következik, hogy a tanúság, tanúsítás védtelen nyelvi és egzisztenciális cselekvés, ám kikerülhetetlen mindenki számára, aki megtapasztalt saját maga vagy mások számára valami fontosat. Megkerülhetetlen a filozófus, az irodalmár, a történész, az író s általában a humaniórák emberei számára.