Árkádia 1.

Leírás

Metaforaként Bábel tornya, és maga a város, mint labirintus – hol pozitív, hol negatív konnotációkkal –, szokásosan többek között a monumentális, a megalomán, a jelképi jelentést hordozó reprezentatív építészet szinonimája. Árkádia viszont egyrészt a letűnt aranykor monumentumait, a régmúlt szépségét őrző, másrészt formai és eszmei harmóniát sugárzó vidék, ahol – átvitt értelemben is – az ember és alkotásai, valamint a természet idilli együttélése a jellemző. Bábel az emberi (nagyot) akarás jelképe, Árkádia az (elveszett) ártatlanság és (letűnt) szépség szimbóluma. E két mitikus toposz időről-időre, kimondva és kimondatlanul is determinálta és determinálja az építészeti – az építészet közegében végbemenő – gondolkodást, és az építészetről való fogalmi és kritikai gondolkodást úgy, hogy a gondolati modellekben gyakran nem csupán a két toposzt elválasztó jellegzetességek érvényesülnek, hanem a lehetséges érintkezési pontok is. A design szemléletű építészeti jelek alkalmazása mellett, az építészeti forma érzéki-konkrét minőségének megragadása is áthatja a kortárs építészeti kifejezés-módokat. Más szóval – Juhani Pallasmaa kifejezéseit kölcsönözve – „a szem építészete” mellett „az érzékek építészete” és a róluk való gondolkodás egyaránt napirenden van.
A konferencia célkitűzése az, hogy az építészeti és építészetkritikai gondolkodásban az említett toposzok által kijelölt végletek közötti tartományban érvényes és aktuális, hazai és nemzetközi példákat mutasson fel – részben a kortárs alkotói praxisból, részben az építészetelmélet és a kritika területéről, esetleg a paradigmák történeti kontextusára és előzményeire is reflektálva.