Árkádia 2.

Leírás

Utópia – ahogyan Morus Tamás nevezte – egy olyan sziget, ami „nem-hely” (u-toposz) és egy olyan mese, amely a tökéletes világról szól. Ennek az elbeszélésnek az eszméje a létező nem szép és nem jó világ tagadásán alapul, mondván, hogy „most, de nem itt” – hanem egy „nem-helyen”: Seholiában – minden szép és jó. A klasszikus utópia párja a klasszikus eszkatológia, mint végső dolgokról szóló tanítás, amely a dolgok jóra fordulását nem egy távoli nem-helyen, hanem távoli időben képzeli el – „itt, de nem most”.

A két klasszikus léttagadó transzcendens attitűd azonban a XVIII. századra elvesztette vonzerejét és morális alapját, mert minden helyet – egyben potenciális nem-helyet – ismertté tettek a földrajzi felfedezések, illetve minden addig jósolt világvége is elhalasztódni látszott. Ezek után utópia és eszkatológia (chiliazmus) a francia forradalom hatására összeolvadt és új tartalmat kapott – időfüggő, (r)evolúciós utópiává vált a XIX. században.

Az építészet történetében számos – esetenként (részben) testet is öltő – utópia (és antiutópia) ismeretes, Campanella Napvárosától, Le Corbusier vízióin át, egészen máig. Kérdés, hogy az ukrónikus attitűd jelen van-e, jelen lehet-e egyáltalán az építészeti és építészetről való gondolkodásban?