Árkádia hajnala 3.

Leírás

Wölfflin „Alapfogalmai” mind a reneszánsszal, mind pedig a barokkal kapcsolatban a kor szellemétől függetlenül „lebegnek”. Wölfflin célja nem is a művészeti korszakok megértése volt, hanem egy olyan „rendszer” kidolgozása, mely a formán keresztül kívánt rámutatni a művészeti korszakok „fejlődésére, illetve hanyatlására”, a természettudományokban alkalmazott dialektikának megfelelően.

A tanulmány azt a korszellemből adódó változást kívánja bemutatni – melyet Wölfflin figyelmen kívül hagyott –, ami a festészetben és az építészetben a tér újszerű felfogásával egy másfajta képi ábrázoláshoz, illetve építészeti tér létrehozásához vezetett. Azt az utat kívánja felvázolni, ahogy a reneszánsz festészet és szobrászat „felmondta” az építészettel több mint kétezer éves „egyezségét”, mely addigi a „Gesamtkunstwerket” (összművészetet) jelentette. A tanulmány szerzője azt állítja, hogy a reneszánsz korszellem individualizmusa, az alkotók öntudatra ébredése és térfelfogás volt az, mely megakasztotta a középkorig tartó „őszművészetet”. Konkrétan ez az a pillanat volt, amikor a kép „lejött a falról” és a teret a képkeret segítségével „rabul ejtette”.

A barokk eljutott a tér végtelenségig való kiterjesztéséig, s ez a fajta térszemlélet segített a három művészeti ág újbóli egymásra találásában. A tér kitágítása egy addigi zárt rend kitágítását is jelentette a művészetben. A zárt rend egy oksági láncra fűződő rend, ahol az elemek közti viszony megbonthatatlan. A 17. század embere a reneszánsz hagyományból fakadóan még ebben az ok-oksági viszonyban ismerte meg a világot. A zártság viszont lehatárolást jelent, és még az ismeretlen síkján sem lehet nyitottság: ez ellentmondana a kauzalitásnak. Ennek a szükségszerűen végtelennek véges lehatárolását jelenti a metafizika, mely a racionálisból átvisz a transzcendensbe.